James Dashner: Az útvesztő

B. Andi
2015. febr. 12.
4 perc olvasás

Sokat gondolkodtam azon, melyik legyen az első könyv, amiről írok. Legyen az első könyv, amit olvastam? Vagy az, amit a kedvencemnek mondhatok? Esetleg egy sokak által ismert és kedvelt könyv? Ez volt az egészben a legnehezebb: eldönteni, miről írjak. Aztán - szerencsémre - két nagyon jó barátom, akiknek nagyra becsülöm a véleményét, ajánlottak egy könyvet. Igazán pozitív visszajelzéseket kaptam tőlük, ezért gondoltam: miért is ne? Legyen az ő akaratuk! És úgy gondoltam, ez aktuális is lenne, hiszen nemrégiben jelent meg a filmadaptációja is (Amit még nem volt alkalmam megnézni, pedig az egyik kedvenc színészem játssza a főszerepet. De ami késik, nem múlik!). Tehát, az első könyv, amiről írni fogok, James Dashner trilógiájának első kötete: Az útvesztő.

A történet

Thomas egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül.

EGYSZER CSAK MINDEN MEGVÁLTOZIK…

…megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is.

James Dashner trilógiájának első kötete egyszerre borzongató, izgalmas és elgondolkodtató. Az Útvesztőben megidézett világra akkor is kíváncsiak vagyunk, ha nem valljuk be. A tudatalatti és az emlékezet különböző szintjei mindannyiunk életét befolyásolják, és Dashner erre az ismerős érzésre építi Az Útvesztőt, és csalogat bennünket egy saját szabályai szerint működő másik világba, a Tisztásra, ahol a fantázia és a valóság egyszerre van jelen.

„Üdv a Tisztáson!”

Véleményem szerint...

A figyelemfelkeltő, fantáziamegmozgató fülszöveg után nagy bátorsággal vágtam bele ebbe a regénybe. Rengeteg pozitív véleményt hallottam/olvastam róla, és szinte már az egekig magasztalták. Talán ez lehet az oka annak, hogy nekem nem annyira tetszett. Túl sokat vártam ettől a történettől. A sztori elején még érdeklődéssel olvastam, hiszen mint a főszereplő, Thomas, én sem értettem a helyzetet és kíváncsi voltam. Érdekelt, mi lesz a végkifejlet. Aztán, ahogy egyre inkább haladtam a történettel, úgy egyre inkább enyészett el az érdeklődésem is. Voltak kétségeim, hogy vajon tényleg azt olvasom, amit a barátaim ajánlottak? Először is, nagyon idegesítettek azok az idétlen szavak, amiket a Tisztáson élő fiatalok használtak. Igen pozitív dolog, hogy Dashner ezeket a szavakat használta, hogy „végigkáromkodja” a regényt, de szerintem csak idétlenek, és kész. A másik, hogy amikor Thomas megérkezett, és semmire sem emlékezett, senki sem akarta szegényt felvilágosítani, hogy mi is a helyzet valójában, s ezáltal engem sem. Én persze ezen nagyon felbosszantottam magam. Nem értettem, miért nem mondják el neki! Olyan idióta kifogásokkal álltak elő, mint, hogy „nem lehet, az Alkotók figyelnek minket”. És akkor mi van? Aztán a főldművelő gyerek simán elmondta neki. És nem robbant fel a hely, nem lett özönvíz, nem haltak meg az állatok valamilyen fertőzés során. Na de akkor ezt miért nem lehetett előbb? Az egész felesleges feszültségkeltő butaság volt. A szereplőkkel sem barátkoztam meg igazán. Egy könyvben általában az egyik legfontosabb dolog számomra, hogy a karakterek jól kidolgozottak legyenek. A Tisztáson él több mint ötven srác, abból kb. csak tízet említ név szerint, és kb. ötnek van mondhatni „személyisége”. Engem a többiek is érdekeltek volna! Na, mindegy. És Teresa, akit a fülszövegben úgy felvezettek, mintha mondjuk nélküle nem is létezne a könyv, közben pedig szerintem egy simán elhagyható szereplő. Na meg a szerelmi szál közte és Thomas között. Én személy szerint imádom a szerelmi szálakat a könyvekben, de ez annyira gyenge volt, hogy inkább bele sem írtam volna, ha én találtam volna ki. Aki leginkább megfogott, az Minho volt, az ázsiai gyerek. Ő legalább volt valamilyen, nem csak ilyen semmitmondó töltelékszereplő, mint például Serpenyő (igen vicces neve van), a szakács (haha). Minhon kívül még Chuck és Alby váltott ki belőlem érzelmeket. Chuck-ot nagyon aranyos fiúnak tartottam, (SPOILER!) kár, hogy Dashner kinyíratta. Alby pedig az agyamra ment. Lehet, hogy az író egy pozitív karakternek szánta, de még Gally-t is jobban bírtam nála, pedig ő volt az, aki folyton Thomas ellen dolgozott, és hajtotta az összeesküvés elméletét. Ha már Thomasnál tartunk... Róla nincs véleményem. Valójában olyan, mintha ott sem lenne. Annyira jellemtelen... És mintha én lennék Thomas. Azt nagyon jól eltalálta az író, mikor mire gondolhat az olvasó, mert akkor Thomas is arra gondolt. Így egyszerre értettük meg a dolgokat. Ez szerintem egy pozitív dolog. Sőt, volt, hogy kérdések merültek fel bennem olvasás közben és azt gondoltam: Hah! Ezzel majd jól lehúzom a könyvet az értékelésnél! - De James Dashner minden kérdésemet megválaszolta. Ami tetszett még, az az ötlet, hogy a szereplőket tudósok után nevezzék el. Alby - Albert Einstein, Thomas - Thomas Edison, Newt - Newton. Ez szerintem egy szuper kreatív ötlet volt. Nekem nagyon tetszett. Az elején említettem, hogy szerintem felesleges dolog volt titkolózniuk Thomas előtt. Volt még egy felesleges elem a történetben: a telepatikus beszéd. Thomas és Teresa képesek voltak telepatikus úton üzeneteket átadni egymásnak. Ezt az író biztos nagyon eredeti és jópofa dolognak találta, de én nem láttam értelmét. Ez is csak egy a sok elhagyható dolog közül. Főleg, hogy volt olyan jelenet, ahol egymás mellett ültek, semmi sem akadályozta volna meg őket, hogy hangosan megszólaljanak, de ők csak azért is úgy beszélgetnek, mert hát megtehetik, nem igaz?

Összességében, nem fogott meg a történet, és szerintem nem is fogom elolvasni a folytatást. Az epilógustól valami nagy, világrengető fordulatot vártam, hogy talán majd az rásegít, hogy mégis kezembe vegyem a második részt, a Tűzpróbát, de ez nem történt meg. Igazából nem bántam meg, hogy elolvastam, legalább van egy ilyen élményem is. Minden negatív dolog ellenére, amit írtam, nem szeretnék senkit eltántorítani a könyvtől, sőt, bíztatnálak titeket, hogy olvassátok el, mert nagy esély lehet rá, hogy nektek tetszhet, csak én vagyok ennyire fura. Alapjáraton nem egy rossz könyv, a történet nagyon eredeti, jól kidolgozott (kivéve a szereplők), csak szerintem hiányzik belőle egy bizonyos plusz, egy dolog, ami miatt érdekelhetne engem.